„Van akit azért gyűlölsz...mert szeretni is tudnád...” Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat.  Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ...  Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön,  amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább,  úgy ahogy én tettem.  Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz! Kavargó, lázas emberek, arcukon percnyi élvezet. Tombol a vágy mindenkiben, mitõl lett mindez idegen? Szorít belül, és nem tudom, mi ez a görcsös fájdalom, Mi ez a kínzó gyötrelem, ami rámtört hirtelen? Miért fáj? Miért fáj? Miért retteg a szívem, hogy szétporlad hitem? Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét! Miért fél, szorít itt benn a szív? A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy? És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt! Sok régi társ, sok jó barát, ki hozzám mindig közel állt, Oly furcsa, miért nem érzitek az itt ólálkodó halált? Nevetünk folyton mindenen, tréfákat gyártunk szüntelen! De lám a híres Júliát legyûri most a félelem! A lelkem miért remeg, hogy jégvilág vár? Egy dermedt temetõ! Egy gyászos, hófehér mezõ! Félek tõled, bár nem tudom miért. Égek tõled, szerelmes szívem tiéd. Imádlak, bár nincs hozzá jogom, Várlak, bár nincs rá okom. Fáj az emlék mégis öröm, Álmomban minden percem veled töltöm. Nem tudlak és nem is foglak elfeledni, Kár, hogy így kellett megtanulnom szeretni. Nem érhetek hozzád, nem fekhetem melléd. Nem mondhatom azt csókolj mert kell még! Te lettél volna a legszebb örömöm, s, hogy veled álmodhattam ezt is köszönöm! Keresel valakit, s nem tudod, ki az Találtál valamit, de nem tudod, mi az Felnőtté váltál, mert érzed az időt. Emléket őrzöl, édest, éltetőt. Kergetsz álmokat, szép emlékeket S nem tudod hova visz még el a képzelet. Szárnyalsz, de hová, azt te sem tudod . Hogy mit hoz a holnap, azt nem láthatod. Élsz, mert születtél. S Te ezt akarod? Valaki hiányzik, aki nem lehet veled, De mégis veled van, mert őrzi a képzelet. Valakit keresel… S megtalálod Őt? Az édeset, a jót, a kedvest, éltetőt? Repülnél hozzá, de még nem lehet. Mert akadályt gördít eléd az életed. Sorsod útjai kiszámíthatatlanok. Azonban gondolataidnak célja van, Azok nem bezárt rabok. S felrepülsz újra, mint a madár. S mire te felébredsz Képzeleted már messze jár. Zakatol képzeleted egyre Utat tör magának a végtelenbe. Bolyongsz a világban, messze, csak messze S hiszed, hogy egyszer valahol rátalálsz a kedvesedre Aki vár rád s te simogatod őt Talán ez ad számodra a holnaphoz erőt. Mi, romantikus lelkek, Mind így szárnyalunk Emlékeinktől, az álmainktól menekülni úgy sem tudunk. Aztán egyszer majd horgonyt vet hajód. Partra szállsz, révbe érsz, s megleled a jót. Megáll majd akkor a képzeleted Nem szárnyal, nem repül, nem kergeted. Majd egyszer talán megszán Sorsunk S ki tudja? Talán egyszer ... találkozunk!Furcsa, milyen könnyen mondunk ítéletet egy másik ember fölött, mindaddig, amíg nem hiányzik. Amíg el nem ragadja tőlünk a sors. És azért veszítjük el, mert soha nem is tartozott igazán hozzánk. Bizonyos fajta fájdalmat nem tudnak a kórházban gyógyítani, ezért a szenvedők megteszik, amit tudnak, hogy magukat gyógyítsák meg. A magány fájdalmát gyógyítani lehet új barátokkal. A gyötrő bűntudatot enyhíteni lehet pénzzel. Az égő vágyat csökkenteni tudják apró kedvességgel. De sajnos mindig lesznek olyanok, akik nem gyógyulhatnak meg, mert rájönnek, hogy még több fájdalom vár rájuk. Szívemet kéne kitépnem, hogy mindezt ne érezzem, Mert nincs hitem, nincs mire várnom, Nincs helyem, érzem e tájon, Nincs érzés, mi ennyire fájjon.